Az ezoterika definíciója

Az ezoterizmus meghatározása a következő:

• csak kevesek által értett vagy csak keveseknek szánt, különleges ismeretekkel vagy érdeklődéssel rendelkező személyek
• a kiválasztott kevesekhez tartozó.
• magánjellegű; titkos; bizalmas.
• (egy filozófiai vagy hasonló doktrína), amelyet csak egy csoport beavatottjai számára kívánnak feltárni

Az ezotéria eszméje már jóval az Újszövetség előtt kialakult. Az Ószövetségben, a Teremtés könyvében olvashatunk egy egységes, egy nyelvet beszélő emberi fajról, amely elhatározza, hogy tornyot épít, amelynek csúcsa az égig ér. Isten, látva a törekvés mögött meghúzódó önhittséget, megzavarja a beszédüket, hogy többé ne értsék egymást, és szétszórja őket a világban. George Gurdjieff erre az ószövetségi történetre hivatkozik, amikor az emberiség külső és belső köréről beszél: „[A külső] kört néha a „nyelvzavar” körének nevezik, mert mindenki a saját egyéni nyelvét beszéli, és senki sem érti a másikat, és nem is próbálja megérteni.” ⁱ

A megértésre való képtelenség vagy képesség az, ami megkülönbözteti az emberiség különböző köreit. Mint a Magvető példázatában, Jézus közeli tanítványainak is az a képessége, hogy megértik az üzenetét, amely aztán gyökeret ereszt a szívükben. A megértés az, ami megkülönbözteti az exoterikus és az ezoterikus kereszténységet.

Az Isteni fogantatás ezoterikus jelentése

Ha Jézus élete valóban egy ilyen térkép, akkor az első lépés az ő fogantatása kell, hogy legyen. Gábriel angyal megjelenik Szűz Máriának, hogy bejelentse, Isten őt választotta ki arra, hogy fiát megszülje. Ez egy csodálatos fogantatás, amelyben a nemző isteni, így Mária szüzessége megmarad. A keresztény művészetben az Angyali üdvözlet gyakori téma, és bár az ábrázolások változnak, a központi alakok ugyanazok maradnak: Isten, néha láthatóan, néha csak sejtelmesen; Gábriel, aki úgy jelenik meg, mintha gyorsan alászállt volna a mennyből az üzenettel; Mária, akit általában imádkozva ábrázolnak. És a Szentlélek, amelyet gyakran a szűz felé szálló fehér galamb jelképez.

E jelenet egyik ábrázolásán Fra Angelico az Angyali üdvözletet az Édenből való kiűzéssel állítja szembe. A párosítás magától értetődő: Ádám és Éva megszakítja a kapcsolatot Istennel; Szűz Mária helyreállítja azt. Ugyanazt a női modellt használja Éva és Mária ábrázolására. Ezoterikusan szólva, nem két különböző nőről van szó, akiket 4000 évnyi történelem választ el egymástól; hanem az érzelmi befogadóképesség két ellentétes állapotáról. Az egyikben a saját akaratosságunk irányít bennünket, és figyelmen kívül hagyjuk egy magasabb impulzus szikráját. A másikban fogékonyak vagyunk a szikrára, és képesek vagyunk táplálni és növelni azt.

Ellentétben azokkal a súlyos következményekkel, amelyeket az exoterikus kereszténység tipikusan az „eredendő bűnhöz” társít, az ezoterikus kereszténység az Éden elvesztését könnyen helyrehozhatónak mutatja be. Évának csak meg kell fordulnia, és néhány métert kell visszamennie a fűben a kápolna felé, hogy a befogadó Máriává váljon. A magasabb rendűvel való kapcsolatunk egy pillanat alatt elveszíthető és visszanyerhető. Vagy a remete Theofán szavaival élve: „Ha a belső béke elveszett, az ilyen állapot nem maradandó. Ha a szenvedő emlékszik önmagára, visszatér önmagához és megbánja, helyreállítja a megszokott belső rendjét.” ⁱⁱ

Keresztelő szent János

Ez visszavezet minket az Evangéliumokhoz. Mária nem az egyetlen nő az evangéliumokban, aki csodálatos fogantatást él át. Hat hónappal Mária fogantatása előtt – napra pontosan – Erzsébet, Zakariás felesége és Mária rokona, csodával határos módon fogan meg idős korában. Bár ő és a férje igaz és feddhetetlen életet éltek, a gyermekáldást megtagadták tőlük. Erzsébet meglepődve tapasztalja, hogy terhes, és öt hónapra elvonul, mígnem a hatodik hónapban meglátogatja őt Mária, aki éppen terhes lett Jézussal. Amikor ők ketten találkoznak és megölelik egymást, az embriók ugrálnak a méhükben. Két csoda öleli egymást: Mária a normális szülőképes kor előtt, még szűzként fogant; Erzsébet a normális szülőképes koron túl, idős korában fogant. Ezt a jelenetet a középkori keresztény művészetben gyakran ábrázolják, és a Látogatás néven ismert.

Jézus és János fogantatása és születése egybeesik az év négy fő felosztásával: Jézus december 25-én, a téli napforduló környékén született. Ez azt jelenti, hogy március 25-e körül, a tavaszi napéjegyenlőség idején fogant. János, aki hat hónappal idősebb Jézusnál, a nyári napfordulón születik, és az őszi napéjegyenlőség idején fogant. Még utal is erre a ciklikus kapcsolatra közte és Jézus, a Megváltó között, akinek utat kell törnie: „Nem én vagyok a Krisztus” – mondja János a követőinek – „hanem előtte küldettem el; neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” ⁱⁱⁱ

János az utolsó Ószövetségi próféta. Jézus az Újszövetség első prófétája. Együtt egy véget nem érő ciklus ellentétes szakaszait testesítik meg. Minden újnak meg kell öregednie, és minden réginek meg kell újulnia. Az, hogy a mikrokozmoszban élő ember hogyan testesítheti meg ezt a misztikus megújulást, az ezoterikus kereszténység végső leckéje.

[RODNEY COLLIN] Az év körforgásában a hagyomány három fő pontot jelöl meg – a tél közepén a napforduló ünnepét vagy karácsonyt, amikor minden élet elrejtőzik és láthatatlan; az újjászületés ünnepét vagy húsvétot; és pünkösdöt, az aratás ünnepét. E három ünnepet a természetes növekedés három szakasza – a gyökér, a virág és a termés – jellemzi, és nagyon általános módon a köztes időszakok nem csak a növények, hanem minden élőlény esetében a várandósság, az érés és a betakarítás örökké ismétlődő ciklusát jelképezik. ^iv

A remény a sötétben születik, abból a tudatból, hogy bár jelenleg nehéz a helyzet, de legalább jó irányba haladunk. Az ezoterikus keresztény hagyományt követő művészek – akik kapcsolatban álltak annak ezoterikus értelmezésével – ezt a felfogást építették be a Születés értelmezésébe. Az idősebb Peter Brueghel például egy téli flamand tájba helyezte a Szent Családot. A jelenet a tél ridegségét hangsúlyozza; minden megtorpant. Ilyen szörnyű körülmények között semmi sem változhat. Ebben a szakaszban Jézus közelgő születése annyira nem sejthető, a Szent Család pedig annyira feltűnésmentes, hogy Brueghel festményét könnyen összetéveszthetjük egy tipikus téli falusi tájjal. Csak közelebbről megvizsgálva derülhet fény a festmény árnyalataira és a hamarosan bekövetkező csodára.

A bal oldalon emberek tolonganak, hogy szobát foglaljanak egy fogadóban. A távoli háttérben a lenyugvó nap figyelmeztet minket a nap végére. Az idő korlátozott, és az ember biztosan nem szeretne fedél nélkül maradni egy ilyen havas, téli éjszakán. Néhány méterrel távolabb a tömegtől, a vászon közepén egy nekünk háttal álló ember egy ökröt és egy szamarat vezet. A férfi ács, amint az a nála lévő fűrészből is kitűnik. A szamáron egy nő ül. Mivel az ökör és a szamár a születés ismert szimbólumai, a nő csakis Szűz Mária lehet. Úgy tűnik, hogy a nő már előrehaladott állapotban van; a takarójának jól elhelyezett redőzése árulkodik erről. József reméli, hogy a közelgő szüléshez szobát bérelhet, de hiába: ” És megszülte elsőszülött fiát … és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.” ^v

Jézus születésekor ezek a szerény körülmények valójában ideálisak. Vajon nem a legsötétebb pillanatainkban kapjuk a legjobb tanácsok szikráját? Kinek van szüksége több fényre, amikor a tavasz már javában tart? Amikor Brueghel festményén a lenyugvó nap újra felkel, hogy egy új napot köszöntsön, semmi külső változás nem lesz a fagyos flamand faluban. De egy megváltó fog megszületni. Brueghel Krisztus születését a fagyos, havas télben a remény születéséhez hasonlítja a legsötétebb órában. A fordulat elkezdődött; mostantól kezdve minden nap egy kicsit világosabb lesz, amíg a tavasz teljesen vissza nem olvaszt bennünket az életbe.

[Folytatjuk]

Az evangélium azonban külsőleg úgy tapad Jézus történetéhez, mintha történelmi eseményeket mesélne el. Jézus születése, amely kezdetben ismeretlen, egy keleten megjelenő csillag által válik nyilvánvalóvá, amely a bölcseket Izraelbe vezeti: „Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” ^vi

E jelenet művészi ábrázolásai a bölcseket három különböző faji eredetű királyként ábrázolják. Hogy hárman vannak, az abból következik, hogy három ajándékot hoztak: aranyat, tömjént és mirhát. Hogy királyok, arra az utal, hogy ezek az ajándékok túl drágák voltak ahhoz, hogy az egyszerű emberek megengedhessék maguknak. Az pedig, hogy különböző faji eredetűek, magának a világnak az ősi felfogásában gyökerezik. Az ókori ’ismert’ világot Európa, Ázsia és Afrika alkotta. Úgy gondolták, hogy minden bölcs e három kontinens valamelyikének uralkodó királya volt.

Magától értetődik, hogy rendkívül szokatlan lett volna, hogy a királyok így gyűlnek össze, nemhogy térdre boruljanak bárki előtt is úgy, ahogyan a hagyomány szerint a gyermek Jézus előtt meghajolnak. Az Epifánia tehát nagyon ingatag történelmi talajon áll, és alternatív értelmezésekért könyörög. Ahelyett, hogy egy történelmi király lenne, aki az egész ismert világot uralni fogja, Jézus története felvázolja azt az archetipikus utat, amelyet az egyéneknek be kell járniuk, hogy megszabaduljanak szenvedélyeiktől és megteremtsék a belső kormányzást.

[GURDJIEFF] “Az ember… általános pszichéje három… teljesen független „entitásra” oszlik, amelyek nem állnak kapcsolatban egymással, és amelyek mind funkcióikban, mind megnyilvánulásaikban különállóak …” ⁱ